E sorok szerzője több mint 50 kilométert gyalogtúrázott a magyar-szerb határ környékén az elmúlt napokban Kübekháza és Mórahalom között, mert egyrészt érdekes turisztikai látnivalók akadnak ott, másrészt úgy gondolta, hogy talán történelmi eseményeknek lehet tanúja. A meglátogatott turisztikai látnivalók időtállóak, a határon és a közelében most zajló történelmi súlyú események viszont hasonlóak egy nagy tiszai árvízhez: mire a sajtó közzé teszi, hogy valahol sikerült megfogni egy buzgárt, addigra néhány kilométerrel lejjebb már átszakadt a gát.
A most következő, néhány napon keresztül megjelenő sorozat csak pillanatfelvételeket rögzít, nem oknyomozó, tényfeltáró újságírás. A téma súlya és aktualitása miatt a szerző - szokásától és az újságírói gyakorlattól eltérően - egyes szám első személyben szól, amiért az olvasók szíves elnézését kéri.
Előzmények: 0. rész: Bevezető
1. rész: A "Kerítés"
2. rész: A "migráncsok"
A túra során – mind minden túrán – csak mobiltelefont használtam fényképezésre. A felkeresett helyszínek sorrendjében készült képekből először az általam történelminek tartott eseményekhez és helyszínekhez kapcsolódó tapasztalatokat és képeket osztom meg, és a sorozat végére maradnak a tisztán turisztikai témák.
A határ őrzői
A határok őrzése a rendőrség feladata. A Kerítés belső oldalán húzódó földúton járőröznek, figyelve a határ szerb oldalán zajló eseményeket, és ellenőrizve az ország belseje felől a határ felé érkezőket.
Az első ellenőrzést a túra kezdőpontja, a Hármashatár felé haladva éltem meg. Ez itt az Alföld, kilométerekre ellátni. Közel 's távol egy teremtett lélek sincs, Kübekháza messze a hátam mögött. A Kerítéstől elindul egy civil rendszámos sötét terepjáró, kb. ötszáz méterre a határtól találkozunk. A páros női tagja száll ki, kölcsönös üdvözlés, mi járatban vagyok, elkéri a személyi igazolványt, és az autóban ellenőrzik az adatokat. Kiszáll, visszaadja a kártyát, és felhívja a figyelmemet, hogy rendőr, katona nem fényképezhető, és olyan objektum sem, amiről felismerhető, hogy hol van. Én mondom neki, hogy nem személyeket akarok fényképezni, hanem végigmenni a határ mellett és megnézni, mi is történik itt. Egyébként pedig az Alkotmánybíróság hatályon kívül helyezte azt a korábbi törvényi szabályozást, hogy rendőr nem fényképezhető. Mire a rendőrnő közölte, hogy nekik ezt el kell mondaniuk mindenkinek.
Az egész út során tartottam magam ahhoz – és ezt mindegyik ellenőrzéskor el is mondtam –, hogy a kerítést nem rongálom meg, az építési munkát nem akadályozom, a határt nem lépem át és nem adok segítséget a menekülteknek az illegális határátlépéshez. Látni akartam, mi történik, és nem felesleges összeütközést a munkájukat végző rendőrökkel, esetleg sajtómártírt csinálni magamból, mert pl. erőszakkal távolítottak el. Gyakorlatilag minden ellenőrzés korrekt körülmények között zajlott, volt, hogy értesítették egymást, hogy jön itt egy civil a kerítés mentén (a kerítésépítőkön kívül csak két civillel találkoztam az egész úton, párban mentek és nagyon sajtófotósnak néztek ki). Egyetlen alkalom volt, hogy kategorikus nemet mondtam a rendőrnek: a röszkei szakaszon közölte – miután rádión keresztül ellenőrizte az adataimat –: mivel nem tudja, nem nyújtok-e meg nem engedett segítséget az illegális határátlépéshez, a holtág menti földúton visszafordulok és visszamegyek a faluba. Ezt tagadtam meg, és azt mondtam, hogy megyek tovább a határ mentén, és elismételtem a magatartási szabályaimat. Ezzel váltunk el, de ekkor sem fagyos hangulatban. Egyébként volt, aki további jó utat kívánt, vigyázzak magamra, volt, aki figyelmeztetett a katonai járművek forgalmára, egy másik alkalommal arra, hogy a menekültek esetleg kövekkel, féltéglákkal dobálnak meg, volt aki megkérdezte, nem félek-e.
A szerb oldalon egyetlen olyan személyt sem láttam, aki határőrnek nézett volna ki, sem gyalogosan, sem az őrtornyokban. A Hármashatárnál a román oldalon sem: Románia egyébként már hetekkel ezelőtt közölte, hogy nem szándékozik a menekültek miatt külön határőrséget kivezényelni.
Békés trágyaterítés a szerb oldalon, háttérben egy őrtorony. Ennyire belátható területen nem alakul ki nagyobb csoportosulás, ami a magyar oldalról jól megfigyelhető lenne.
A Kerítésnek a szabadkai vasútvonalnál nyitott szakaszán, ahol akadálytalanul áramlanak be a menekültek és mennek tovább a sínek mentén Röszke-Szeged felé (lásd az előző részeket) nem volt külön rendőri felügyelet. Egy távolról készített képen utólag figyeltem fel egy gyalogos járőrpárosra, akik kutyával kísérték a töltés lábánál a töltésen haladó menekülteket.
Az 5-ös út határátkelő és Röszke közötti szakaszán, a röszkei bekötőúton igen sűrűn lehetett találkozni rendőrautókkal, hiszen ide, a menekülttáborba, illetve környékére koncentrálódnak a menekültek és az embercsempészek is.
A rendőrökre háruló terhet a napi sajtóban folyamatosan követni lehet, én annyit érzékeltem belőle, hogy a panzió, amelynek kempingjében felvertem a sátrat, rajtam kívül csak rendőröket szállásolt el az összes szobájában és bungalójában. A napi szolgálat végén estétől éjjelig több csapatban érkeztek és reggel indultak újra. Egy hajnali kettő körül éppen beérkezett csoport bejelentkezett rádión, ahonnan jött is a parancs, hogy reggeli negyed nyolckor, utána álljanak ott készenlétben további utasításig.
A „segítők”
Az embercsempészekkel az első találkozásom akkor volt, amikor az 5-ös úton leszálltam a szegedi buszról, száz méterre a kiszemelt szálláshelyemtől. A határ felől jött egy magyar rendszámú tágas személyautó, lefékezett mellettem, az anyósülésről kiszóltak: „Taxi?” Nem válaszoltam, ott csináltak egy fordulót, hátul is már ketten ültek benne.
Az M5-ös autópálya gyalogos felüljárója felé tartva az 5-ös út árkában orral, menetiránnyal szemben egy angol rendszámú Jaguar nyitott ajtóval. Körbejártam, utal-e valami személyi sérülésre, aztán hívtam a 107-et. Egy éppen arra ballagó helybéli világosított fel, hogy a környék tele van elhagyott autókkal: a rendőrségnek nincs energiája elszállíttatni a rajtakapott és elmenekült embercsempészek elhagyott autóit. A Jaguar még este is ugyanúgy ott volt. Szinte biztos, hogy az előző részben leírt autóbuszos magyar „segítő” sem a szíriaiak két szép szeméért akart nekik buszjegyet venni. Ezekből az esetekből is teljesen hihető a mostani helyzet, hogy a határátkelő környékén akadálytalanul dolgoznak az embercsempészek.
A határárok szerb oldalán fel és alá sétáló két férfi sem tűnt menekülőnek, inkább olyasvalakiknek, akik a terepet mérik fel. Egyikük még a zakóját is a fejére húzta, és pár méterrel később, amikor pont rendőri ellenőrzésem volt, még át is kiáltott a szerb oldalról, hogy nem tehetem közzé a fényképet, még hátulról sem.
Mindenféle emberek
A meglátogatott négy határ menti település egyikén sem volt az a benyomásom, hogy különösebb izgalomban telnének a hétköznapok, teljesen megszokott módon zajlott az élet, semmi feltűnőt nem tapasztaltam. Szomszédok kerítésen keresztüli beszélgetéséből is inkább csak a dünnyögést vettem ki: „letapostak két sort Józsi kukoricásában...”
A magyar lakosság többsége ma menekültellenes, ezt mutatják a felmérések.
A mai magyar néplélek kettősségére álljon itt egy tanulságos élmény.
Az odautazás előtti napokban, amikor a MÁV leállította a menekülők miatt a vonatközlekedést Bécsbe, láttam az egyik vezető hírblogon egy karikatúrát Grafitembertől (sajnos, már nem találom). Megpróbálom visszaadni a lényegét:
„Béla, képzelje, ezek miatt a mocsok migránsok miatt nem tudtam Bécsbe utazni!”
„Miért, Irénke, hová akar menni?”
„Tudja, kint dolgoznak a lányomék Németbe', megyek meglátogatni őket, de kisunokám született, lehet, hogy maradok is.”
A falusi kocsmáknak sajátos hangulata van
Nos, Röszkén, egy igazi falusi kocsmában a reggeli órákban két öreg beszélget a pultnál:
„...Ezek a muszlimok még a nőket se veszik emberszámba, ezek akarnak idejönni... Nézem a tévébe', a liberálisok akarják, hogy beengedjük őket... Amelyiknek bevándorló kell, az tegyen egyet maga elé meg hátulra is...” - így a közéletben járatosabb.
„Hmmm...” - így a másik.
A két öreg el, ketten vagyunk már csak bent, a többi vendég kint ül a kerthelyiségben. Én olvasok, a másik, középkorúnál fiatalabb, iparosembernek néz ki, iszogatja a sörét, majd telefonál:
„...Magyarországon bejelentett munka, minden kifizetnek utánunk... 14 euró, szállás van... a német teljesen megbízható, egy ismerősöm ott dolgozik nála, ő szólt, hogy lenne munka... jövő vasárnap kellene utazni... én mondtam, hogy legalább négyhetente haza akarok jönni, azt mondta, hogy ad szabadságot és jöhetek... gondolkozzál, aztán szólj gyorsan, mert össze kell hozni a csapatot...”
Az egyik legkeresettebb építőipari szakmunkáról volt egyébként szól.
Ezt gondolom róla
Ötletek egy következő bevándorlóellenes plakátkampányhoz:
Te szír (afganisztáni, bangladeshi, etiópiai),
ha Németországba (Angliába , Ausztriába, Svédországba) mégy, nem veheted el az ott dolgozó magyarok munkáját!
(Az ötletek forrása: itt)
A tágabb rokonságomban '56-os menekültek is vannak. Fiatal emberként (részben már itthonról házasként, részben csak New Jersey-ben összeismerkedett menekült magyarként) teremtettek igen tisztességes egzisztenciát az Egyesült Államokban, jóllehet itthonról szakmunkásként, vagy annyi képzettséggel sem indultak útnak a bizonytalanságba. Ma becsületes amerikai állampolgárok, megbecsült tagjai az ottani magyar közösségnek.
Édesanyám ifjúkori hódolója '56-ban Ausztriából Svájcba jutott egy befogadó család jóvoltából. Ott egyetemre járt, neves, jómódú orvos vált belőle, aki több alkalommal látta vendégül a Magyarországról a '60-as/'70-es években Bécsbe kijutott ifjúkori barátait.
Elvették az amerikaiak, svájciak munkáját.
"Volt egyszer egy rádió, ez egy reggel a világ összes nyelvén bemondta, hogy Szégyelljetek magatokat. Meghallotta ezt a világ összes embere, és mind elszégyellték magukat. Csak a magyarok nem, ők gyorsan kikapcsolták a rádiót." (Mosonyi Aliz)
Következik: 4. rész: Az ország legmélyebb pontja és más érdekességek
Szöveg és képek: KoósG