E sorok szerzője több mint 50 kilométert gyalogtúrázott a magyar-szerb határ környékén az elmúlt napokban Kübekháza és Mórahalom között, mert egyrészt érdekes turisztikai látnivalók akadnak ott, másrészt úgy gondolta, hogy talán történelmi eseményeknek lehet tanúja. A meglátogatott turisztikai látnivalók időtállóak, a határon és a közelében most zajló történelmi súlyú események viszont hasonlóak egy nagy tiszai árvízhez: mire a sajtó közzé teszi, hogy valahol sikerült megfogni egy buzgárt, addigra néhány kilométerrel lejjebb már átszakadt a gát.
A most következő, néhány napon keresztül megjelenő sorozat csak pillanatfelvételeket rögzít, nem oknyomozó, tényfeltáró újságírás. A téma súlya és aktualitása miatt a szerző - szokásától és az újságírói gyakorlattól eltérően - egyes szám első személyben szól, amiért az olvasók szíves elnézését kéri.
Előzmények: 0. rész: Bevezető
1. rész: A "Kerítés"
A túra során – mind minden túrán – csak mobiltelefont használtam fényképezésre. A felkeresett helyszínek sorrendjében készült képekből először az általam történelminek tartott eseményekhez és helyszínekhez kapcsolódó tapasztalatokat és képeket osztom meg, és a sorozat végére maradnak a tisztán turisztikai témák.
Kik ők?
"Migráns jelentése, magyarázata: bevándorló, menekült
Az országát elhagyó, idegen országba bevándorló, ott letelepedni akaró." Idegen szavak szótára
(„Ha azt hiszi, mindegy: migráns vagy menekült, téved”)
A menekültügyben (mint annyi másban) ismét végletesen megosztott közvélemény menekültellenes része által előszeretettel használt "migráncs" már a hangsúlyában is hordozza a megvetést, lenézést, elutasítást.
Menekülteket nem szólítottam meg, nem kértem, hogy fényképezhessem őket. De beszéltem velük és készítettem róluk felvételt.
Találkozások
Az odaúton az első találkozásom menekültekkel a győri pályaudvaron volt, szombaton este. Ahogy az előző napokban tapasztalhattuk, a magyar és az osztrák hatóságok magatartása, hogy mehetnek vagy nem mehetnek, utazhatnak közösségi járműveken vagy nem, szállítjuk őket vagy nem, teljesen kiszámíthatatlan és ellentmondásos volt. Ezért hát azt sem tudtam, hogy a peronon várakozó plusz a várócsarnokban összegyűlt százak most maguktól érkeztek, vagy hozták őket, de az nyilvánvaló volt, hogy továbbjutásra vártak. Semmi rendbontás, nyugtalanság, a szokásos pályaudvari sárgamellényeseken kívül rendőrt sem láttam. Viszont a vasúti közlekedésben fennakadás lehetett, mert a kalauz szerint menekültvonat miatt indulhatott csak késéssel a vonatunk Budapest felé.
A Déliből a Nyugatiba átsétálva az utcákon csak a szokásos szombat éjszakai buliélet, menekülteknek semmi nyoma, mint ahogy – kicsit csodálkoztam is – a Nyugatiban sem találkoztam velük a hajnali vonatindulásig.
Sokáig a szegedi vasútállomás volt a menekültek gyülekezőhelye, a vasárnap reggeli érkezéskor viszont egyetlen menekültet sem láttam, rendőrt is csak kettőt az épület előtt. A pályaudvari épület és környéke példaszerűen tiszta, rendezett volt.
A vasútállomástól a buszpályaudvarig tartó úton két kisebb várakozó menekültcsoportot láttam. A buszpályaudvaron semmi feltűnő.
Kübekházán és Tiszaszigeten a településen belül, mint ahogy a bejárt határ keleti szakaszán (lásd az előző részt) nyomuk sem volt.
Másnap a röszkei kempingből a bekötőúton a faluba gyalogolva jöttek szembe az 5-ös út felé igyekvők.
Nem sokkal utána a szántóföldön vettem észre egy kisebb csoportot, őket először paprikaszedőknek hittem.
Röszkén is csak egy csoporttal találkoztam, pedig jó hosszan keresztül kellett mennem a falun.
Ez már a röszkei határszakasz. A vizesárok túlsó, szerb oldalán járkálók szemmel láthatólag alkalmas átkelőhelyet keresnek. Ez nem is túl nehéz, hiszen sűrűn követik egymást az árkon keresztül korábbi csoportok által kitaposott csapások, amelyek a gyoda korábbi áttörési helyeihez vezetnek. Kérdésükre azt a tanácsot adtam, hogy menjenek inkább a határállomáshoz, a röszkei innen negyedóra járás.
Ez a csoport egy tanya kertjébe tévedt be.
A helyközi buszjárat Röszke határállomás megállójában egy párbeszéd foszlányait hallottam a buszsofőr és egy magyar férfi között. Arról volt szó, hogy itt van két szír férfi, akik számára jegyet akar váltani. A sofőr útlevelet kért, majd a két állítólagos szír és a magyar kísérőjük leszállt, és elég indulatos gesztusokkal elmentek (a képen hátat fordító a magyar kísérő).
Az előző napokban a politikusi nyilatkozatok alapján sokat írt arról a média, hogy már azt is embercsempészetnek (vagy elősegítésének) fogják tekinteni, ha valaki illegális határátlépőt vesz fel az autójába (segít információval, segít az ellátásában, fogad be a lakásába). Ez nyilván teljesen abszurd, az ember természetes jogérzéke hangosan tiltakozik és biztos vagyok abban, hogy egy esetleges büntetés legkésőbb az Európai Bíróságon elhasal (jókora kártérítés megfizetésével a magyar adófizetők zsebéből, mint ahogy szinte minden, a fülkeforradalom óta a magyar állammal szemben indított pert elveszít az állam ezen a fórumon). Mert vagy az van, hogy pl. a közösségi közlekedésben a személyazonosság (jogszerű tartózkodás, lakcím, stb.) igazolását kérik mindenkitől, aki jegyet akar venni (fehér, sárga, barna bőrű, magyarul beszél vagy nem beszél), vagy pedig az vesz jegyet, aki akar. De az, hogy egy buszsofőr, egy kalauz, egy jegykiadó, egy taxis, Józsi bácsi vagy Mari néni igazoltassa a neki gyanúsnak tűnő (!) személyt, mielőtt jegyet ad el neki, beengedi a járműbe, felveszi az autójába, az teljesen abszurd.
A két fiatalember a röszkei vasútállomáson szállt volna fel a reggeli szegedi vonatra, hogy a „fővárosba” utazzon. Mutatták, hogy van pénzük jegyre. Addig még nem beszéltem a kalauzzal, de az előző napi buszos élmény után sejtettem, hogy a kalauz leszállítja őket, vagy rendőrt hív, így hát megpróbáltam lebeszélni őket az utazásról. Így hát csak megerősítettem, hogy a vasút mentén tényleg eljutnak Szegedre. A kalauz később kérdésemre mondta, hogy a menekültek nem vehetnek jegyet, nem utazhatnak vonaton, hogy ne jussanak el Budapestre. A tegnapi buszos és a mai vonatos eset tehát az alapjogok durva megsértése. Csak hát a menekültet a legkevésbé sem érdekli, hogy jogi úton szerezzen elégtételt: megkeresi a következő alternatívát, hogy eljusson a céljához. Az a néhány tízezer ember, aki eddig eljutott Magyarország határára, mind elérte a célját: legálisan vagy illegálisan, de bejutott, átutazott és kijutott, vagy éppen úton van efelé. Az összes fizikai vagy adminisztratív korlátozás, tiltás, akadály, szenvedés ellenére.
Mint ahogy ez a csoport is, amelyik nem is próbálkozott vonatra szállni, egyből Szeged felé indul. Röszke és Szeged között nincs vasúti megálló. A pálya melletti földúton hosszú sorokban gyalogoltak menekültek, néhányan megpróbálták a vonatot leinteni. Egyetlen utas voltam.
Jóllehet már két hete megjelent a hír erről a szégyenletes intézkedésről, de én ekkor még nem tudtam róla: az állami tévé belső szerkesztői utasítás alapján nem mutathat gyerekeket a migránsokról készülő anyagokban (ők a kiskorúak védelmével indokolták, valójában, mint az utóbbi napokban ugyancsak közismert lett, azért, mert a gyerekek látványa mindig együttérzést és szimpátiát vált ki a szemlélőben).
Ez a felvétel a röszkei vasútállomás várótermének és pénztárának ajtaja (a zöld ajtó hátul). Jegyet akartam venni, amikor az ajtó kicsit megakadt, nem tudtam teljesen kinyitni. Bent a járólapra terített pokrócon egy család feküdt: fiatal apa, anya, közöttük két pici lányka vastag dzsekiben, fejkendővel. Az apa felemelte a fejét és várakozóan nézett rám a kialvatlan szemével, borostásan, a többiek nem mozdultak. Néhány pillanat tanácstalanság után csendben bezártam az ajtót és a forgalmi iroda felé indultam, majd megfordultam, ismét kinyitottam az ajtót, és egy fél marék cukorkát nyomtam az apa kezébe, mert más nem volt nálam. Soha nem felejtem el az apa arckifejezését. A szívem pedig majd' megszakadt.
„Segítünk a szabad mozgásban, biztonságos életet teremtünk!”
A röszkei vasútállomás épületében rendőrség, határrendészeti és adóhivatali kirendeltség is működik. Ezek most zárva vannak, hiszen a vasút most nem jár át a határon. A hivatalos helyiségek ajtóüvegére és ablakaira számos tájékoztató plakát van kiragasztva, többek között a határt útlevél nélkül átlépők kötelező regisztrációjára, ujjlenyomat-vételére vonatkozó többnyelvű információk is. Ezek közül ezt az európai uniós plakátot választottam, mert ez mutatja leginkább a helyzet ellentmondásosságát: az, ami ma Magyarországon történik a menekülőkkel, legkevésbé sem az, amit a plakát hirdet.
Lehet, hogy mi már nem is ebben az unióban élünk?
Közben halljuk, hogy megnyitották az új röszkei menekülttábort. Eddig azt gondoltam, azért, mert a régi szűk lett. De meglepve láttam, hogy a régi menekülttábor (a képeken) teljesen ki van ürítve, és vagy takarításra, rendberakásra, vagy költöztetésre vár.
Az új menekülttábor előtt csak elmentem, mert nem szenzációvadászatra fizettem be. Volt ott elég érdeklődő, az 5-ös út mellett éppen a Bayerischer Rundfunk állította fel kameráját és szőrös mikrofonját a határ felől érkező menekültekre várva.
Szemetelnek!
Egy betelefonálós műsorban mondta egy hallgató, hogy nem akar ide menekülteket, mert azok szemetelnek, nézzék csak meg, mi van a szerb határ mellett.
A Hármashatártól a tiszaszigeti határátkelőig tartó 17 kilométeren össze lehetne szedni néhány zsáknyi műanyag palackot a Kerítés nyomvonalának mindkét oldalán; egy nem túl nagy forgalmú közút árkában többet látunk néha. Ezek azonban a kerítésépítők hagyatékai. Az igazi, menekültek által hátrahagyott szemetet a röszkei és mórahalmi szakaszon láttam, és teljesen igazat kellett adnom a betelefonálónak: rengeteg a szemét a határ külső és belső oldalán, és a határtól elvezető utak, ösvények mentén.
Ezzel le is tudhatnánk a dolgot, ha nem mennénk közelebb, és nem néznénk meg, mi is ez a szemét. De közelebb megyünk és valami olyat láthatunk, amire eddig nem találtam meggyőző magyarázatot.
A szemétmennyiségnek csak kis része a „hagyományos” háztartási szemét: pillepalack, zacskó, általában élelmiszer-csomagoló anyag, cigarettásdoboz. Ennyit minden rendes magyar falu határában havonta raknak le derék lakosok illegálisan.
A „szemét” darabszámra és terjedelemre is legnagyobb része elhagyott ruhanemű, tisztálkodási szer, bébipelenka, hálózsák, sátor, hátizsák! Nem szakadt, rongyos holmi (kivéve talán azokat, amelyek elszakadtak a Kerítés megmászásakor), hanem kifejezetten jó állapotúak, alig, vagy nem használtak. Csupa olyan dolog, amire egyébként a vándorlás során kifejezetten szükség van. Az első benyomás az, hogy ezeket menekülés közben dobálták el, hogy gyorsabban haladhassanak. Ennek talán ellentmond, hogy a Kerítés mentén az elhagyott dolgok többnyire koncentráltan, az áttörési pontok környékén találhatók. Még a gondolata is abszurd, hogy amikor a Kerítésen átjutott csoportot elfogja a rendőrség, esetleg itt kell hagyniuk ezeket a dolgokat, hiszen akkor szinte az elemi létfenntartási tárgyaiktól fosztanák meg őket, amelyeket a táborokban vagy később pótolni kell. Tehát a dolgok elhagyása a menekültek saját döntése. Az egyik igazoltatás alkalmával kérdeztem rá a rendőrre: szerinte azért dobálják el, mert tudják, hogy itt kapnak újat. Ez nem elég meggyőző számomra. Miért válna meg valaki a létfenntartásához szükséges dolgoktól, amikor esélye sincs, hogy másikat vegyen egy boltban? Olyan közelinek látja a célt (Nyugat-Európát), hogy úgy gondolja, nem lesz ezekre szükség? Mi késztetheti őket erre a lépésre?
A határtól elvezető menekülőösvények mentén a hulladék mennyisége egyre csökken, majd néhány kilométer után megszűnik. Ez után már csak a menekülő pihenőhelyeit jelzi foltszerűen szemét az utak mentén.
Az eldobált holmik közötti akáchusángokat a pengés huzal lenyomásához vagy felemeléséhez használhatják, más helyeken is találkozhatunk ezekkel.
Alig megkezdett kekszcsomag, gyerekruha, sátor. Miért nem kell nekik?
Borotva, fogkefe, alig megkezdett fogkrém, fésű, bontatlan szappan, napszemüveg, tű és cérna. Miért?
Az UNHCR (az ENSZ Menekültügyi Szervezete) hálózsákja. Ha itt hagyta el a magyar határon átjutva, akkor valamelyik előző országban kapta. De miért hagyta el?
Szinte egy komplett női neszeszer szépségápolási tartalma. Mi kényszeríthet egy nőt, hogy ilyesmit elhagyjon?
Sátor, az áttörésnél szétszakadva, sátorrudazat, akáchusángok
Használatlan bébipelenkák. Mibe pisil ezután a gyerek?
Gyerekruhák, hátizsák, sapka
Általánosan elterjedt vélemény, hogy a határon átérve a menekülők eldobálják személyazonosító okmányaikat, hogy a regisztrációnál, igazoltatásnál szírnek vallhassák magukat. Igazolványokat nem találtam, de más papírokat igen.
Ez talán egy fontos személyes emléktárgy, mert gondosan összehajtva hevert néhány széttépett egyéb dokumentum között. Egy török fényképész cég készítette a képet, de a személyről nem szerepelt rajta információ.
Magát bangladeshinek vallott menekült részére kiállított szerb irat a szerb-macedón határon, Presevóban. Miért kellett eldobnia, amikor átjött?
Presevótól 30 kilométerre, Bujanovacban Belgrádig szóló buszjegyet vett (360 km)
Az MTS szerb mobilszolgáltató prepaid telefonkártyái
Mi terjedhet Magyarországról a menekültek között, ha itt nem akarják regisztráltatni magukat (de Szerbiában pl. igen), nem engednek ujjlenyomatot venni, ha csak itt dobják el a hivatalos és nemhivatalos papírjaikat, amelyekkel esetleg igazolni tudnák, honnan jöttek, hogy menekültek, és hogy kik ők egyáltalán?
Ezt gondolom róluk
Amit nem találtam az elhagyott holmik között: komplett pár cipőt. Csak olyat (többet is), amikor a szandál, strandpapucs vagy mokaszin fél párja elszakadt, akkor eldobta a másikat is.
Ezt látva jutott eszembe feltenni a kérdést a kétkedőknek, fanyalgóknak, akadékoskodóknak, utálkozóknak: Ki vállal napi több tíz kilométer gyaloglást szandálban, strandpapucsban, nyári cipőben földutakon, vasúti töltésen, gyerekkel, cipekednivalóval? Még sima úton is kikészül a láb egy nap alatt. Mekkora elszántság, kétségbeesés kell ahhoz, hogy hosszú távú gyaloglásra alkalmatlan ruházatban, kiszámíthatatlan, soha nem látott és talán nem is hallott országokon keresztül elinduljak és gyalogoljak, bumlizzak, egy földre terített takarón, várótermekben aludjak, hogy harminc, negyven, vagy ki tudja, hány nap alatt eljussak valami biztonságosnak hitt világba? Hogy hagyjam magam embercsempészektől átverni, az otthon elkótyavetyélt vagyontárgyaimért kapott pénztől megfosztani? Hogy tűrjem a megaláztatást az engem nem is ismerő, de így is utáló emberektől? Hogy az életemet, a gyerekeim életét is kockára tegyem?
Tegyék fel maguknak a kérdést és válaszolják meg őszintén: Mi kellene ahhoz, hogy ŐK így nekivágjanak az ismeretlennek?
Következik: 3. rész: Az őrzők, a "segítők", és mindenféle emberek
Szöveg és képek: KoósG